Amikor utóljára megcsókolt és én elsétáltam, nála hagytam a szívem egy részét. Enélkül a rész nélkül nem vagyok egész. És fáj. Iszonyatosan fáj a hiánya. Már két hónapja olyan vagyok mint egy alvajáró, aki cseppet sem idilli világban ragadt. Ez a hely sötét, hideg és csúszós. Félek, iszonyatosan félek, hogy soha nem fogok már felébredni és soha többet nem leszek önmagam. Az a lány, aki a csók előtt voltam. Két hónapja semmi hírem róla. Nem tudom elviselni ezt a kínt. Napközben még elmegy. Akkor lekötöm magamat és emberek vesznek körül...de este. Este ismét érzem a szórító fájdalmat a szívemben. Úgy érzem hiába szenvedek. Őt én nem érdeklem. Csak egy kis kaland voltam számára, egy kis szórakozás, amit megunt. De mégis, amikor a karjai között szorosan tartott úgyéreztem biztonságban vagyok, hogy soha nem voltam még ennél boldogabb. Olyan vadul csókolt...olyan átkozottul, mintha nem lenne holnap és félne a mától. Karjai szorossan öleltek, és ajka azt súgták: Csak még egy csókot kérlek! Mikor fogunk beszélni? És a boldogságom, akkor eltűnt. Este boldogan hajtottam álomra fejemet...amikor másnap beszéltünk úgy tűnt minden rendben van. Lehet én rontottam el. Azzal az egy kis ártalmatlannak tűnő kifejezéssel: Többen is megharagudtak rám, amikor este otthagytam őket. És erre ő azt felelte: A legjobb lesz ha elfelejtjük egymást. Igen...azt hiszem aznap (november elsején) meghalt a lelkem.