A cím szerintem magáért beszél... Nem régiben stílust váltottam...vagyis nem is igazán mondanám, hogy váltottam, mert mindig is tetszett csak nehezzen tudtam magamat kifejezni és féltem mások véleményétől. Amolyan szürke egér voltam converse csukában, farmer csőnadrágban és egyszerű pólóban. Ám szerettem volna nőiesebben öltözködni. Kitünni kicsit, úgy mint mások. És akkor láttam egy német lánynak a blogját, ami a stílusával foglalkozott. Rögtön megragadott...abban a pillanatban tudtam, hogy ez vagyok én...és végre nem féltem cselekedni. A converse-s kiscsajból egy nőies lány lett. Korábban sose folyt rólam a szó az osztály "elitjei" között...hát jah elitek. Egy-két pénzes elkényesztetett csaj között.  De mióta tényleg más vagyok... rámis felfigyelnek, csak azt hallom vissza, hogy éppen hogy nézek ki stb stb. Hát kibeszélnek. Amikor először hallottam, nagyon rosszul esett, nem tudtam miért?? Én sose bántottam őket. De aztán elgondolkoztam és rájöttem, hogy ez az élet és csak azért is odateszem magamat, hadd legyen témájuk. Ez csak féltékenység. És igaz. Az emberek nagy részét tényleg úgy kell venni, ahogy vannak...igenis szívtelenek, rosszindulatúak, és féltékenyek. És te hiába próbálsz kedves lenni mindenkivel...a szó szoros értelmében mindenkivel MÉG VELÜK IS. Ha ők bántanak téged, te automatikusan védekezel, bezárkózol, vagy esetleg nem hagyod magad és ellentámadást indítasz. Mert nem tehetsz mást. Pedig higyjétek el én megpróbáltam kedves lenni az emberekkel, még a kicsit furcsábbakkal is...akik pénzhílyán érdekesen öltözködnek, mondván: attól még biztos kedvesek és aranyosak. És tudjátok mekkorát koppantam??? Óriásit. Ugyanis ők is ugyanolyan, őnzőek és gonoszak voltak, mint azok akiknek pénzük van. Egyik barátnőm jól fejezte ki magát róluk: Nem csak kívül, de még belül is rothadtak. IGAZ. És akkor sokan csak a külsőséggel vannak elfoglalva. Van egy lány az osztályban...igen az egyik pénzes. Jól öltözködik, mert tényleg jól...valamennyire tetszik, de nem én lennék...sokszor annyira zavar, hogy miket beszél meg, hogyan...az a csaj belül tényleg üres. És ilyenkor elgondolkodok, hogy hogy nem tudja ez másokat idegesíteni. Egyik ismerősöm (tetszik nagyon édes) azt mondta a lányra hogy: aranyos, mert párszor beszéltek és megjátszotta magát...jah és ki ne felejtsük az átlag feletti mellméretet. És akkor én majdnem kimondtam, hogy: az oroszlán is aranyos állat, de haza azért nem vinném című sztorit. Hát igen...egyszer majd felnyílik a szeme. A stílusomról pedig jövőhéten töltök fel nektek képeket, kíváncsian várom a véleményeiteket. xoxo.

Amikor utóljára megcsókolt és én elsétáltam, nála hagytam a szívem egy részét. Enélkül a rész nélkül nem vagyok egész. És fáj. Iszonyatosan fáj a hiánya. Már két hónapja olyan vagyok mint egy alvajáró, aki cseppet sem idilli világban ragadt. Ez a hely sötét, hideg és csúszós. Félek, iszonyatosan félek, hogy soha nem fogok már felébredni és soha többet nem leszek önmagam. Az a lány, aki a csók előtt voltam. Két hónapja semmi hírem róla. Nem tudom elviselni ezt a kínt. Napközben még elmegy. Akkor lekötöm magamat és emberek vesznek körül...de este. Este ismét érzem a szórító fájdalmat a szívemben. Úgy érzem hiába szenvedek. Őt én nem érdeklem. Csak egy kis kaland voltam számára, egy kis szórakozás, amit megunt. De mégis, amikor a karjai között szorosan tartott úgyéreztem biztonságban vagyok, hogy soha nem voltam még ennél boldogabb. Olyan vadul csókolt...olyan átkozottul, mintha nem lenne holnap és félne a mától. Karjai szorossan öleltek, és ajka azt súgták: Csak még egy csókot kérlek! Mikor fogunk beszélni? És a boldogságom, akkor eltűnt. Este boldogan hajtottam álomra fejemet...amikor másnap beszéltünk úgy tűnt minden rendben van. Lehet én rontottam el. Azzal az egy kis ártalmatlannak tűnő kifejezéssel: Többen is megharagudtak rám, amikor este otthagytam őket. És erre ő azt felelte: A legjobb lesz ha elfelejtjük egymást. Igen...azt hiszem aznap (november elsején) meghalt a lelkem.